Díjmentes postázás

Közeledik a karácsony, ezért szeretnélek Titeket megajándékozni. 

Amennyiben december 14-ig megrendelitek a Sherion Woods trilógia Apály és Dagály I. című kötetét, akkor ingyen postázás a meglepetés. 

A két kötet ára 5480Ft helyett most csak 4590 Ft.

Ha ehhez megrendelitek az én novellámat is tartalmazó Univerzum Antológiát, akkor a 3 kötetért most csak 5590 forintot kell fizetnetek.

Ha hezitálnál, hogy érdemes-e megvenned a könyveket, olvass bele a "Vélemények" fülecske alatt található olvasói levelekbe!

 Kellemes karácsonyi készülődést! 

Rendelésleadás: info kukac kogenda.eu
vagy a  https://www.facebook.com/sherion.woods.hu oldalon 
Ha most nem vásárolnál, akkor látogass el a Facebook oldalamra, és kövesd nyomon a trilógia alakulását! 
Kiadó és forgalmazó: Kogenda Bt.
www.kogenda.eu

Sherion Woods - Apály 2. részlet

– Miniszoknya –

Már csak pár hónap maradt hátra az újratárgyalásig, amikor a helyi könyvtár levéltárában rátaláltam a cikkre, mely szerint egy egyetemista fiú pár éve megnyert egy versenyt az általa feltalált hidromotor terveivel. Ugyan a kivitelezés elsőre elbukott, mivel számtalan apróbb hibát rejtett a terv, de az ötlet felkeltette az érdeklődésemet.

Szerepelt a cikkben az egyetem meg a fiú neve is. Felírtam a noteszomba, átültem az egyik szabad számítógéphez, és rágugliztam. Clive Clarke. 2 340 000 megjelenített találat. Gyorsan mellégépeltem még az egyetem nevét, meg hogy hidromodell.

– Megvagy! – motyogtam magam elé, mikor végre rábukkantam.

A húszas évei végén járó férfi egy független tervezőirodában dolgozott, szerencsémre éppen San Franciscóban. Feljegyeztem a telefonszámát, és útban hazafelé megcsörgettem. Érdes férfihang válaszolt hívásomra:

– Clarke. Tessék!

–              Üdvözlöm, Mr. Clarke, a nevem Sherion Woods, az Uitto ügynökségtől – kezdtem határozottan.

– Üdvözlöm, Ms. Woods. Mit tehetek önért? – kérdezte minden különösebb lelkesedés nélkül.

– Az interneten olvastam az ön által tervezett hidromotorról. Az elképzelés felkeltette az érdeklődésünket, és szeretnénk önnel tárgyalást kezdeményezni a benne rejlő lehetőségekről – folytattam.

– Óh…! – lepődött meg. – Igazán örülök, hogy megkeresett, megtisztel a bizalmuk. S bár ezen a héten végig Wisconsinban vagyok egy előadássorozaton, jövő héten már alkalmas lenne. Megkérhetném, hogy egy hét múlva keressen újra? – kérdezte szívélyesen.

– Természetesen, Mr. Clarke. Viszonthallásra! – köszöntem el tőle.

– Viszonthallásra!

Pontban egy héttel később újra hívtam. Az asszisztense, Megan vette fel a telefonját.

Időpontot egyeztettünk, és biztosított róla, hogy Mr. Clarke pontosan meg fog jelenni. A találkozóra magával hozta annak a vízzel hajtott autómotornak a terveit, mellyel megnyerte az államok közti egyetemi versenyt. Nem kellett hozzá sem benzin, sem akkumulátor, de még alumínium sem. A prototípus ekkor még nem működött hibátlanul, de a versenyt megnyerte.

A diadallal azonban nemcsak dicsőséget, hanem rengeteg ellenséget is szerzett. A verseny utáni években tökélyre fejlesztette a terveket, és végül sikerült egy hibátlanul működő hidromotort építenie. Mivel az autógyárak nem akartak vízzel hajtható autókat gyártani, nem engedhették meg, hogy egy efféle modell utat törjön magának a piacon, de azt sem akarták, hogy bármely másik autógyár megvegye a terveket, sakkban tartva ezzel őket. Készek lettek volna fizetni érte, de a mi ajánlatunk – sok más esethez hasonlóan – mindenkit megelőzött. Nem csak gyorsaságban, hanem az összegben is. Nem tíz centet ajánlottunk minden legyártott darab után, mint a Boldogító talánban Patrick Dempsey-nek a kávégallérért, hanem egy összegben, komoly feltételekkel, százmillió dollárt a jogokért. Példa nélküli összeg, de ezért minden, a modellel kapcsolatos jogáról le kellett mondania.

Időt kért. Nem az összeget kevesellte, hanem bizonyos feltételek miatt neheztelt, amiket a huszonöt oldalas szerződés tartalmazott.

Az én feladatom volt a puhítása. Közvetlenül az első megbeszélés után megadtam neki a mobilszámomat, felkínálva a lehetőséget, hogy amennyiben kérdése lenne, azt bármikor feltehesse.

Még aznap este fél tizenegykor alkoholmámoros állapotban hívott. Megkért, hogy menjek el egy Crazy nevű bárba, és segítsek neki dűlőre jutni a szerződéssel, mert ő elakadt.

Belebújtam a kedvenc ruhámba, ami épp eleget mutatott hosszú lábamból – bár nem voltam meggyőződve róla, hogy egyáltalán látni fogja. Leintettem egy taxit, és húsz perc múlva már az első Coronámat ittam vele. Az előtte álló, üresen kígyózó sörösüvegekből sejtettem, hogy nem sok esélyem van a szerződésről beszélgetni vele, ám amikor a következőt is az asztalra csapta, már teljesen bizonyos voltam benne.

– Biztos az arabok akarják betömni a pofámat, hogy legyen pénzük még több nőt vinni Európából, akik aztán jól elszórakoztatják őket – krákogta, majd dülöngélve feltápászkodott, és a könnyűvérű nőket imitálva megrázta a csípőjét.

Csendben mosolyogtam az ötletén, ami akár igaz is lehetett volna, de jelen esetben nem volt az. 

– Ugyan, Clive! Senki sem akarja önt elhallgattatni. Pont ellenkezőleg! Az Uitto azt szeretné, ha a terveit megismerhetnék az emberek. Hogy a tervekből végül vízzel hajtható autók készüljenek! – győzködtem.

Hitetlenkedő arccal nézett rám:

– Ugyan, Ms. Woods! – ismételte szavaim bukdácsoló nyelvvel. – Ezt ugye ön sem hiszi el? Ennyi pénz azért, hogy összeomoljon az olajiparág? Hah! – makacskodott.

– Jobb lenne indulnunk, túl sokat ivott! – mondtam neki óvatosan.

– Igen, egy kis friss levegő jól esne – egyezett bele a távozásba. – De haza kell kísérnem, mert ebben a szoknyában életveszélyben van – mutatott bizonytalan mozdulattal a ruhámra.

Dülöngélve bandukolt mellettem a kijáratig, de az ajtót még így is lovagiasan igyekezett kinyitni előttem. Soha életemben nem láttam még egy ennyire viccesen részeg embert. A bár ajtaját úgy fél percen keresztül próbálta az ellenkező irányba feltépni, majd hangosan felolvasta:

– Pedig itt áll feketén-fehéren, hogy tolni – jelentette ki egyik kezével a feliratra bökve, miközben a másikkal kitartóan húzta az ajtót.

– Biztosan eltévesztették – feleltem, miközben óvatosan megtoltam az ajtót.

Hazafelé menet a szoknyám hosszáról tartott előadást:

– Ha ezért a darab anyagért fizettél – váltott át tegezésbe –, akkor téged nagyon csúnyán átvágtak. Persze nagyon csinos darab – mentegetőzött szélesen hadonászva –, de kár volt felvenni, mert szinte észre sem venni, hogy van rajtad valami – magyarázta. – Ez megőrjíti a férfiakat, tudod? Persze, hogy tudod! Azért vetted fel – jelentette ki, majd mint aki hirtelen megvilágosul, a magasba emelte jobb kezének mutatóujját, és felkiáltott: – Az arabok téged küldtek, hogy meggyőzz, mi?! – Telitalálat, csak nem az arabokkal kapcsolatban.

Ennek egyáltalán semmi köze nem volt az arabokhoz. Nem értettem, hogy miért akarta rájuk fogni a vételt, amikor lehet ugyanolyan fontos a környezetvédelem valaki másnak, mint nekik az olaj után járó hatalmas bevétel. Még ha ez oly' hihetetlennek tűnik is.

A lakásomnak helyet adó ház bejáratához érve Clive beesett a forgóajtóba, tett vele egy lendületes kört, majd visszaérve elém, kedvesen mosolyogva így szólt:

– Csak kipróbáltam, hogy biztonságos-e, mielőtt beengedlek. Az. Most már bemehetsz – mondta, miközben már a könnyem is csurgott a nevetéstől. – Velem vacsorázol holnap? – kérdezte, peckesen kihúzva magát.

– Amennyiben még holnap is emlékszel arra, hogy ezt megkérdezted, és nyolcra itt vagy értem, akkor igen. Jó éjt, Clive! – búcsúztam nevetve.

– Jó éjt Miss Miniszoknya!

Sherion Woods - Apály 1. részlet

Lesznek, akik majd kinevetnek

Ti ne hallgassatok azokra

...

Ne legyen bennetek kegyetlenség

És irgalmasság se legyen bennetek.

Az irgalmasok irgalmasságra várnak.

Ti pedig éljetek úgy és úgy tegyetek,

Hogy ne legyen szükségtek irgalomra

S ne legyen miért irgalmazni nektek.

József Attila

– Miért –

Vajon Poszeidón megbékél a döntésemmel? Nem tudom, de én büszke vagyok rá. Büszke vagyok arra, amin keresztülmentem, és arra, hogy visszaszereztem az életemet. Az életemet, amit rémisztő kitartással próbált elvenni egy megtévedt elme, hogy azt kioltva, végül megkaparintsa az emberek lelkét és birodalmát.

   Most visszavonult. Hogy meddig, azt nem tudhatjuk, ám én addig is folytatom a munkám.

  Megmutatom az embereknek, hogy a kapzsiság, az önzés, a céltalanság, a rosszindulat nem jó. Mert ahhoz, hogy igazán emberré, a Földet benépesítő többségre érdemessé váljanak, meg kell tanulniuk túllátni önmagukon.

  Sokáig tanácstalan voltam, hogy helyes-e megkérdőjeleznem, felülbírálnom Isteneink szavát, de többszöri hasztalan igyekezetem után, végül meggyőztem vezetőinket arról, hogy az eredményes munkához újra fel kell mennem, közülük eggyé kell válnom, mert a tervem csak így lehet sikeres. Mára kiderült, a velük élés nem elég, valami többre van szükség.

  Egy könyvre. Egy mindent feltáró, őszinte könyvre. S hogy ez eléri-e a célját? Sajnos, ezt sem tudom. Bizonyára lesznek majd, akik mondandómat pusztán egy túl eleven elme fikciójának tartva sós vízzel arcon öntenek, hogy szavamat megkérdőjelezve bizonyosságot leljenek, de sokan gyarapítják majd azok táborát is, akik meglátják e sorokban a figyelmeztetést, és rájönnek, hogy rossz úton járnak.

 Ám mielőtt még mondandómba belekezdenék, és történetünket elmesélném, itt, a legelején szeretném tisztázni, hogy népem és hű társaim közül senki sem tud arról, hogy az elmúlt hónapok eseményeit papírra vetettem, és azt megjelentetni készülök.

  A döntést egyedül, felelősségem teljes tudatában, önként hoztam meg. Tudom és vállalom, hogy büntetésül, szeretett népem száműzni fog engem, és jussom nem lesz más, csak megvetés és szégyen. Bár titkon remélem, hogy az ítéletet meghozó, oly’ bölcs és tisztességes öregek észreveszik a szándékomban rejlő igazságot. Mert az embereknek tudniuk kell rólunk. Nem felejthetik el, hogy mi is létezünk, hiszen ez a mi túlélésünk kulcsa is. Ha az emberek kora leáldozik, hogy helyébe egy új, torz világ lépjen, abban a világban a mi helyünk és szerepünk is kétségessé válik.

– A szavazás –

Szinte tapintani lehetett a feszültséget a teremben. A résztvevők jól megrendezett forgatókönyv szerint sorakoztatták fel érveiket és ellenérveiket. Ki mivel bírt.

  Ötvenegynehány fős társaságunk, akár egy esküdtszék kezdte meg a tanácskozást. Többen fejüket csóválva gondolataikba merültek, de akadt, aki éles vitába bonyolódott a mellette ülővel.

   Ferroga mérges hangjára kaptam fel a fejem:

  – Ha azt mondom, a jelentések minden kétséget kizáróan arról tanúskodnak, hogy semmiféle eredményt nem sikerült elérnünk, akkor igen, azt pontosan úgy értem, Hertorn! – kiáltott dühösen.     

    – Én csak nem értem – hebegett Hertorn zavartan –, hiszen ott az a rengeteg ötlet, ami mind egy-egy lehetőség a változásra, újításra, hogyhogy nem sikerült felhasználni azokat? – makacskodott tovább remegő hangon.

 Ferroga, köpönyegének alját félrelibbentve felemelkedett székéből, és vészesen közel hajolt Hertorn ijedt arcához:

   – Mert nem érdekli őket – fröcsögte tagoltan. – Egyáltalán nem érdekli őket, és nem is fogja!

   – De hát hallottad Aartmast. Nem bizonyított, hogy a globális felmelegedésért ők lennének a felelősök – szegült ellen.

   – Nem?! – csattant fel Ferroga. – Akkor nem olvastad el alaposan az összesített jelentéseket!

Kimenekültem egy kávéért, remélve, hogy senki sem csatlakozik hozzám, és kiüríthetem fejemből a hangzavart. Egyedül akartam lenni.

Nagy veszélyben vagyunk, de biztosan van más lehetőség. Az nem lehet, hogy többet nem tehetünk. Nem lehet, hogy itt és most vége legyen. Ez egy súlyos döntés, és ennek a döntésnek én is a részese vagyok – gondoltam.

Próbáltam a kávéautomatára koncentrálni. Megnyomtam a Cappuccino feliratú gombot, és figyeltem, ahogy a gép kiadja a poharat, beletölti a megfelelő mennyiségű kávéport, majd felönti forró vízzel. Isteni illata volt gépi cappuccino létére. Kezemben a gőzölgő itallal a legközelebbi ablakpárkányra telepedtem, hogy egy rövid időre átadjam magam a csendnek és az íz élvezetének. Végül az üres poharat beledobtam a mellettem álló króm kukába, és visszaindultam a terembe, ahol a tanácskozás folyt.

Biztos voltam benne, hogy én ellene szavazok. Úgy gondoltam, amíg látok esélyt, lehetőséget, addig nem fordulhatok ellenük. Tudtam, hogy intelligensek, és hogy a legtöbbjük egész biztosan megváltozna, ha tudná, milyen veszély leselkedik rájuk. De nem tudták. A Tanács sosem támogatta abbéli javaslatomat, hogy álljunk eléjük, és óva intsük őket. Azzal érveltek, hogy ezzel lépéselőnyhöz jutnának, és elveszíthetnénk a csatát. Tárgyalás nélkül, azonnal támadnának. Nem osztottam a nézetüket, de az álláspontommal tökéletesen egyedül voltam.

Úgy véltem, ha jól tálalsz és jó helyen, végül egy asztalnál fogyaszthatjuk a vacsorát.

Mire visszaértem, már mindenki a helyén volt. Hangos nyikorgással kísérve, én ültem le utoljára. Minden szem felém fordult, mielőtt az asztalfőn székelő Varmartis felállt volna:

– Nos, miután Sherion is megérkezett – nézett rám Varmartis szigorúan összevont szemöldökkel –, megkezdhetjük a szavazást. A Tanács néhány tagja nem tud személyesen részt venni a mai szavazáson, ezért viahylsán keresztül szavaznak. A keveredés elkerülése végett megkérnék mindenkit, hogy az itt jelenlévők is a viahylsát használják. A papírra csak annyit kérnék ráírni, hogy ellene vagy mellette. Tartózkodó választ nem fogadunk el. A cédulát az előttetek lévő lyukba helyezzétek! Köszönöm! – mondta, és visszaült faragott székébe.

Magam elé húztam a kikészített papírt, tollat, majd határozott mozdulattal ráírtam, hogy ELLENE. Miután gondosan összehajtogattam a cetlit, benyálazott hüvelykujjamat a papír egyik oldalára nyomtam. Amint a vákuum beszippantotta, a lyuk azonnal eltűnt, hogy pillanatokkal később az asztalban szikrázva megjelenő, majd tovatűnő, csőpostaszerű járaton, a viahylsán, a Varmartis előtt lévő kis üvegurnába érkezzen. A rendszer menet közben ellenőrizte a papírt, a kézírást, a toll tintájának textúráját, a kézlenyomatokat a papíron, és az ujjlenyomatot az összehajtott papír elején.  Csalás kizárva. Mindenki a saját szavazatát adta le. Hányinger kerülgetett. Rettegtem a végeredménytől.

Pár perc múlva, mikor minden szavazat megérkezett, Varmartis összeráncolt homlokkal az asztala elé szerelt apró monitorra bámult, és amíg ő olvasott, a teremben ülők feszülten várakoztak. Legszívesebben ráüvöltöttem volna, hogy beszéljen már, de nem tehettem. Varmartisra nem szokás rákiabálni. Végül ránk szegezte gondterhelt tekintetét, és beszélni kezdett:

– A szavazás szerint huszonkilencen vannak a támadás ellen, harmincan pedig mellette. – Felszisszentem. – Amint tudjátok, az én szavazatom, mivel minden szavazáson Poszeidónt is képviselem, kettőt ér. Hosszú napok tanakodása után arra az álláspontra jutottunk, hogy megérdemelnek a fentiek még egy kis haladékot – tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, hogy végigpásztázza a megjelent tagok arcát, majd folytatta –, tehát ellene szavazunk.

A teremben egy csapásra izgatott sustorgás támadt, Varmartis hangosan köhintett egyet, mire elcsendesedve újra minden szempár rászegeződött.

– A haladékot hétszázharminc napban határozom meg. Újratárgyalás hatszázhetven nap múlva. A döntésem végleges. Köszönöm a jelenlétet! – Ezzel felállt, majd a négy másik öreggel, és díszesen felfegyverzett testőreinek kíséretében kivonult a teremből.

A szót Ferroga vette át:

– Mindenki tudja a feladatát. Kéthetenként jelentéseket várok a viahylsán!

 ***

folyt. köv.

Üdvözlet

Elhatároztam, hogy egy-két fejezetenként felteszem az Apályt a blogomra, hogy azok is olvashassák, akik eddig nem merték, nem tudták, nem akarták stb... :) Mivel a kiadása óta eltelt 3 év, kicsit belejavítgatok, ha már megtehetem. Jó szórakozást, jó olvasást! 

Üdv, G.B. Hellebrandt