Lesznek, akik majd kinevetnek
Ti ne hallgassatok azokra
...
Ne legyen bennetek kegyetlenség
És irgalmasság se legyen bennetek.
Az irgalmasok irgalmasságra várnak.
Ti pedig éljetek úgy és úgy tegyetek,
Hogy ne legyen szükségtek irgalomra
S ne legyen miért irgalmazni nektek.
József Attila
– Miért –
Vajon Poszeidón megbékél a
döntésemmel? Nem tudom, de én büszke vagyok rá. Büszke vagyok arra, amin
keresztülmentem, és arra, hogy visszaszereztem az életemet. Az életemet, amit
rémisztő kitartással próbált elvenni egy megtévedt elme, hogy azt
kioltva, végül megkaparintsa az emberek lelkét és birodalmát.
Most visszavonult. Hogy meddig,
azt nem tudhatjuk, ám én addig is folytatom a munkám.
Megmutatom
az
embereknek, hogy a kapzsiság, az önzés, a céltalanság, a rosszindulat
nem jó. Mert ahhoz, hogy igazán emberré, a Földet benépesítő többségre
érdemessé
váljanak, meg kell tanulniuk túllátni önmagukon.
Sokáig tanácstalan voltam, hogy
helyes-e megkérdőjeleznem, felülbírálnom Isteneink szavát, de többszöri
hasztalan igyekezetem után, végül meggyőztem vezetőinket arról, hogy az
eredményes munkához újra fel kell mennem, közülük eggyé kell válnom, mert a
tervem csak így lehet sikeres. Mára kiderült, a velük élés nem elég, valami
többre van szükség.
Egy
könyvre. Egy mindent feltáró, őszinte könyvre. S hogy ez eléri-e a célját?
Sajnos, ezt sem tudom. Bizonyára lesznek majd, akik mondandómat
pusztán egy túl eleven elme fikciójának tartva sós vízzel arcon öntenek, hogy
szavamat megkérdőjelezve bizonyosságot leljenek, de sokan gyarapítják majd azok
táborát is, akik meglátják e sorokban a figyelmeztetést, és rájönnek, hogy
rossz úton járnak.
Ám
mielőtt még mondandómba belekezdenék, és történetünket elmesélném, itt, a legelején
szeretném tisztázni, hogy népem és hű társaim közül senki sem tud arról, hogy
az elmúlt hónapok eseményeit papírra vetettem, és azt megjelentetni készülök.
A
döntést egyedül, felelősségem teljes tudatában, önként hoztam meg. Tudom és
vállalom, hogy büntetésül, szeretett népem száműzni fog engem, és jussom nem
lesz más, csak megvetés és szégyen. Bár titkon remélem, hogy az ítéletet
meghozó, oly’ bölcs és tisztességes öregek észreveszik a szándékomban rejlő
igazságot. Mert az embereknek tudniuk kell rólunk. Nem felejthetik el, hogy mi
is létezünk, hiszen ez a mi túlélésünk kulcsa is. Ha az emberek kora leáldozik,
hogy helyébe egy új, torz világ lépjen, abban a világban a mi helyünk és
szerepünk is kétségessé válik.
– A szavazás –
Szinte
tapintani lehetett a feszültséget a teremben. A résztvevők jól megrendezett
forgatókönyv szerint sorakoztatták fel érveiket és ellenérveiket. Ki mivel
bírt.
Ötvenegynehány fős társaságunk, akár egy
esküdtszék kezdte meg a tanácskozást. Többen fejüket csóválva gondolataikba merültek,
de akadt, aki éles vitába bonyolódott a mellette ülővel.
Ferroga mérges hangjára kaptam fel a
fejem:
– Ha azt mondom, a jelentések minden
kétséget kizáróan arról tanúskodnak, hogy semmiféle eredményt nem sikerült
elérnünk, akkor igen, azt pontosan úgy értem, Hertorn! – kiáltott dühösen.
– Én csak nem értem – hebegett Hertorn
zavartan –, hiszen ott az a rengeteg ötlet, ami mind egy-egy lehetőség a
változásra, újításra, hogyhogy nem sikerült felhasználni azokat? – makacskodott
tovább remegő hangon.
Ferroga, köpönyegének alját félrelibbentve
felemelkedett székéből, és vészesen közel hajolt Hertorn ijedt arcához:
– Mert nem érdekli őket – fröcsögte
tagoltan. – Egyáltalán nem érdekli őket, és nem is fogja!
– De hát hallottad Aartmast. Nem bizonyított,
hogy a globális felmelegedésért ők lennének a felelősök – szegült ellen.
– Nem?! – csattant fel Ferroga. – Akkor
nem olvastad el alaposan az összesített jelentéseket!
Kimenekültem
egy kávéért, remélve, hogy senki sem csatlakozik hozzám, és kiüríthetem
fejemből a hangzavart. Egyedül akartam lenni.
Nagy veszélyben vagyunk, de biztosan van
más lehetőség. Az nem lehet, hogy többet nem tehetünk. Nem lehet, hogy itt és
most vége legyen. Ez egy súlyos döntés, és ennek a döntésnek én is a részese
vagyok – gondoltam.
Próbáltam a kávéautomatára koncentrálni. Megnyomtam a Cappuccino feliratú gombot, és
figyeltem, ahogy a gép kiadja a poharat, beletölti a megfelelő mennyiségű
kávéport, majd felönti forró vízzel. Isteni illata volt gépi cappuccino
létére. Kezemben a gőzölgő itallal a legközelebbi
ablakpárkányra telepedtem, hogy egy rövid időre átadjam magam a csendnek
és az
íz élvezetének. Végül az üres poharat beledobtam a mellettem álló króm
kukába, és visszaindultam a terembe, ahol a tanácskozás folyt.
Biztos voltam
benne, hogy én ellene szavazok. Úgy gondoltam, amíg látok esélyt, lehetőséget,
addig nem fordulhatok ellenük. Tudtam, hogy intelligensek, és hogy a legtöbbjük
egész biztosan megváltozna, ha tudná, milyen veszély leselkedik rájuk. De nem tudták.
A Tanács sosem támogatta abbéli javaslatomat, hogy álljunk eléjük, és óva
intsük őket. Azzal érveltek, hogy ezzel lépéselőnyhöz jutnának, és
elveszíthetnénk a csatát. Tárgyalás nélkül, azonnal támadnának. Nem osztottam a
nézetüket, de az álláspontommal tökéletesen egyedül voltam.
Úgy véltem,
ha jól tálalsz és jó helyen, végül egy asztalnál fogyaszthatjuk a vacsorát.
Mire
visszaértem, már mindenki a helyén volt. Hangos nyikorgással kísérve, én ültem
le utoljára. Minden szem felém fordult, mielőtt az asztalfőn székelő Varmartis
felállt volna:
–
Nos, miután
Sherion is megérkezett – nézett rám Varmartis szigorúan összevont
szemöldökkel
–, megkezdhetjük a szavazást. A Tanács néhány tagja nem tud személyesen
részt
venni a mai szavazáson, ezért viahylsán keresztül szavaznak. A keveredés
elkerülése végett megkérnék mindenkit, hogy az itt jelenlévők is a
viahylsát használják. A papírra csak annyit kérnék ráírni, hogy ellene
vagy mellette.
Tartózkodó választ nem fogadunk el. A cédulát az előttetek lévő lyukba
helyezzétek! Köszönöm! – mondta, és visszaült faragott székébe.
Magam elé
húztam a kikészített papírt, tollat, majd határozott mozdulattal ráírtam, hogy
ELLENE. Miután gondosan összehajtogattam a cetlit, benyálazott hüvelykujjamat a
papír egyik oldalára nyomtam. Amint a vákuum beszippantotta, a lyuk azonnal
eltűnt, hogy pillanatokkal később az asztalban szikrázva megjelenő, majd
tovatűnő, csőpostaszerű járaton, a viahylsán, a Varmartis előtt lévő kis
üvegurnába érkezzen. A rendszer menet közben ellenőrizte a papírt, a kézírást,
a toll tintájának textúráját, a kézlenyomatokat a papíron, és az ujjlenyomatot
az összehajtott papír elején. Csalás kizárva. Mindenki a saját szavazatát
adta le. Hányinger kerülgetett. Rettegtem a végeredménytől.
Pár perc
múlva, mikor minden szavazat megérkezett, Varmartis összeráncolt homlokkal az
asztala elé szerelt apró monitorra bámult, és amíg ő olvasott, a teremben ülők
feszülten várakoztak. Legszívesebben ráüvöltöttem volna, hogy beszéljen már, de
nem tehettem. Varmartisra nem szokás rákiabálni. Végül ránk szegezte
gondterhelt tekintetét, és beszélni kezdett:
– A szavazás szerint
huszonkilencen vannak a támadás ellen, harmincan pedig mellette. –
Felszisszentem. – Amint tudjátok, az én szavazatom, mivel minden szavazáson
Poszeidónt is képviselem, kettőt ér. Hosszú napok tanakodása után arra az
álláspontra jutottunk, hogy megérdemelnek a fentiek még egy kis haladékot –
tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, hogy végigpásztázza a megjelent tagok
arcát, majd folytatta –, tehát ellene szavazunk.
A teremben
egy csapásra izgatott sustorgás támadt, Varmartis hangosan köhintett egyet,
mire elcsendesedve újra minden szempár rászegeződött.
– A haladékot
hétszázharminc napban határozom meg. Újratárgyalás hatszázhetven nap múlva.
A döntésem végleges. Köszönöm a jelenlétet! – Ezzel felállt, majd a négy másik
öreggel, és díszesen felfegyverzett testőreinek kíséretében kivonult a teremből.
A szót
Ferroga vette át:
– Mindenki tudja a
feladatát. Kéthetenként jelentéseket várok a viahylsán!
***
folyt. köv.
