Sherion Woods - Apály 2. részlet

– Miniszoknya –

Már csak pár hónap maradt hátra az újratárgyalásig, amikor a helyi könyvtár levéltárában rátaláltam a cikkre, mely szerint egy egyetemista fiú pár éve megnyert egy versenyt az általa feltalált hidromotor terveivel. Ugyan a kivitelezés elsőre elbukott, mivel számtalan apróbb hibát rejtett a terv, de az ötlet felkeltette az érdeklődésemet.

Szerepelt a cikkben az egyetem meg a fiú neve is. Felírtam a noteszomba, átültem az egyik szabad számítógéphez, és rágugliztam. Clive Clarke. 2 340 000 megjelenített találat. Gyorsan mellégépeltem még az egyetem nevét, meg hogy hidromodell.

– Megvagy! – motyogtam magam elé, mikor végre rábukkantam.

A húszas évei végén járó férfi egy független tervezőirodában dolgozott, szerencsémre éppen San Franciscóban. Feljegyeztem a telefonszámát, és útban hazafelé megcsörgettem. Érdes férfihang válaszolt hívásomra:

– Clarke. Tessék!

–              Üdvözlöm, Mr. Clarke, a nevem Sherion Woods, az Uitto ügynökségtől – kezdtem határozottan.

– Üdvözlöm, Ms. Woods. Mit tehetek önért? – kérdezte minden különösebb lelkesedés nélkül.

– Az interneten olvastam az ön által tervezett hidromotorról. Az elképzelés felkeltette az érdeklődésünket, és szeretnénk önnel tárgyalást kezdeményezni a benne rejlő lehetőségekről – folytattam.

– Óh…! – lepődött meg. – Igazán örülök, hogy megkeresett, megtisztel a bizalmuk. S bár ezen a héten végig Wisconsinban vagyok egy előadássorozaton, jövő héten már alkalmas lenne. Megkérhetném, hogy egy hét múlva keressen újra? – kérdezte szívélyesen.

– Természetesen, Mr. Clarke. Viszonthallásra! – köszöntem el tőle.

– Viszonthallásra!

Pontban egy héttel később újra hívtam. Az asszisztense, Megan vette fel a telefonját.

Időpontot egyeztettünk, és biztosított róla, hogy Mr. Clarke pontosan meg fog jelenni. A találkozóra magával hozta annak a vízzel hajtott autómotornak a terveit, mellyel megnyerte az államok közti egyetemi versenyt. Nem kellett hozzá sem benzin, sem akkumulátor, de még alumínium sem. A prototípus ekkor még nem működött hibátlanul, de a versenyt megnyerte.

A diadallal azonban nemcsak dicsőséget, hanem rengeteg ellenséget is szerzett. A verseny utáni években tökélyre fejlesztette a terveket, és végül sikerült egy hibátlanul működő hidromotort építenie. Mivel az autógyárak nem akartak vízzel hajtható autókat gyártani, nem engedhették meg, hogy egy efféle modell utat törjön magának a piacon, de azt sem akarták, hogy bármely másik autógyár megvegye a terveket, sakkban tartva ezzel őket. Készek lettek volna fizetni érte, de a mi ajánlatunk – sok más esethez hasonlóan – mindenkit megelőzött. Nem csak gyorsaságban, hanem az összegben is. Nem tíz centet ajánlottunk minden legyártott darab után, mint a Boldogító talánban Patrick Dempsey-nek a kávégallérért, hanem egy összegben, komoly feltételekkel, százmillió dollárt a jogokért. Példa nélküli összeg, de ezért minden, a modellel kapcsolatos jogáról le kellett mondania.

Időt kért. Nem az összeget kevesellte, hanem bizonyos feltételek miatt neheztelt, amiket a huszonöt oldalas szerződés tartalmazott.

Az én feladatom volt a puhítása. Közvetlenül az első megbeszélés után megadtam neki a mobilszámomat, felkínálva a lehetőséget, hogy amennyiben kérdése lenne, azt bármikor feltehesse.

Még aznap este fél tizenegykor alkoholmámoros állapotban hívott. Megkért, hogy menjek el egy Crazy nevű bárba, és segítsek neki dűlőre jutni a szerződéssel, mert ő elakadt.

Belebújtam a kedvenc ruhámba, ami épp eleget mutatott hosszú lábamból – bár nem voltam meggyőződve róla, hogy egyáltalán látni fogja. Leintettem egy taxit, és húsz perc múlva már az első Coronámat ittam vele. Az előtte álló, üresen kígyózó sörösüvegekből sejtettem, hogy nem sok esélyem van a szerződésről beszélgetni vele, ám amikor a következőt is az asztalra csapta, már teljesen bizonyos voltam benne.

– Biztos az arabok akarják betömni a pofámat, hogy legyen pénzük még több nőt vinni Európából, akik aztán jól elszórakoztatják őket – krákogta, majd dülöngélve feltápászkodott, és a könnyűvérű nőket imitálva megrázta a csípőjét.

Csendben mosolyogtam az ötletén, ami akár igaz is lehetett volna, de jelen esetben nem volt az. 

– Ugyan, Clive! Senki sem akarja önt elhallgattatni. Pont ellenkezőleg! Az Uitto azt szeretné, ha a terveit megismerhetnék az emberek. Hogy a tervekből végül vízzel hajtható autók készüljenek! – győzködtem.

Hitetlenkedő arccal nézett rám:

– Ugyan, Ms. Woods! – ismételte szavaim bukdácsoló nyelvvel. – Ezt ugye ön sem hiszi el? Ennyi pénz azért, hogy összeomoljon az olajiparág? Hah! – makacskodott.

– Jobb lenne indulnunk, túl sokat ivott! – mondtam neki óvatosan.

– Igen, egy kis friss levegő jól esne – egyezett bele a távozásba. – De haza kell kísérnem, mert ebben a szoknyában életveszélyben van – mutatott bizonytalan mozdulattal a ruhámra.

Dülöngélve bandukolt mellettem a kijáratig, de az ajtót még így is lovagiasan igyekezett kinyitni előttem. Soha életemben nem láttam még egy ennyire viccesen részeg embert. A bár ajtaját úgy fél percen keresztül próbálta az ellenkező irányba feltépni, majd hangosan felolvasta:

– Pedig itt áll feketén-fehéren, hogy tolni – jelentette ki egyik kezével a feliratra bökve, miközben a másikkal kitartóan húzta az ajtót.

– Biztosan eltévesztették – feleltem, miközben óvatosan megtoltam az ajtót.

Hazafelé menet a szoknyám hosszáról tartott előadást:

– Ha ezért a darab anyagért fizettél – váltott át tegezésbe –, akkor téged nagyon csúnyán átvágtak. Persze nagyon csinos darab – mentegetőzött szélesen hadonászva –, de kár volt felvenni, mert szinte észre sem venni, hogy van rajtad valami – magyarázta. – Ez megőrjíti a férfiakat, tudod? Persze, hogy tudod! Azért vetted fel – jelentette ki, majd mint aki hirtelen megvilágosul, a magasba emelte jobb kezének mutatóujját, és felkiáltott: – Az arabok téged küldtek, hogy meggyőzz, mi?! – Telitalálat, csak nem az arabokkal kapcsolatban.

Ennek egyáltalán semmi köze nem volt az arabokhoz. Nem értettem, hogy miért akarta rájuk fogni a vételt, amikor lehet ugyanolyan fontos a környezetvédelem valaki másnak, mint nekik az olaj után járó hatalmas bevétel. Még ha ez oly' hihetetlennek tűnik is.

A lakásomnak helyet adó ház bejáratához érve Clive beesett a forgóajtóba, tett vele egy lendületes kört, majd visszaérve elém, kedvesen mosolyogva így szólt:

– Csak kipróbáltam, hogy biztonságos-e, mielőtt beengedlek. Az. Most már bemehetsz – mondta, miközben már a könnyem is csurgott a nevetéstől. – Velem vacsorázol holnap? – kérdezte, peckesen kihúzva magát.

– Amennyiben még holnap is emlékszel arra, hogy ezt megkérdezted, és nyolcra itt vagy értem, akkor igen. Jó éjt, Clive! – búcsúztam nevetve.

– Jó éjt Miss Miniszoknya!